ELÕSZÓ

Újabb csont tört ketté Gan lába alatt.

– Nem a miénk az első sereg, amelyet lemészároltak ezen a mezőn – jegyezte meg a hobgoblin ember társának. Thagalan Dray élte túl egyedül a rosszul időzített és pocsékul kivitelezett felderítő hadjáratot. Dray Llorkh katonája volt, a főúri testőrség tagja. Valójában vérbeli zhent. Úgy tűnt, csak ők ketten élték túl a csatát.

Dray elengedte a füle mellett Gan megjegyzését. Lehajolt, és felvett egy csontot a földről.

– Ork – állapította meg, miután alaposan megvizsgálta a leletet. Messzire hajította. A csont hangos csattanással pattant odébb a félig betemetett tetemekről.

– És? – horkant fel Gan.

– Ezen a vidéken korábban hemzsegtek az orkok. Időről időre rajtaütöttek a karavánokon, Parnast közelében. Az utóbbi években azonban egyre kevesebbszer jelentek meg. Azt hiszem, most megleltük az okát, hogy miért – amerre csak néztek, mindenfelé orkcsontok fehérlettek, és rozsdás fegyverek és páncélok vöröslöttek. Egy mészárlás nyomainak lehettek szemtanúi.

– Az árnyak? – kérdezte Gan.

– Vagy másvalaki, ki tudja? – vonta meg a vállát Dray. – Elegendő veszély fenyegeti ezt a vidéket.

Gan és Dray az árnyak miatt merészkedett el Anauroch nyugati határához. Geildarr nagyúr zhent sereget küldött erre az elátkozott helyre, amelyet úgy neveztek, a Bukottföldek. Egy netheri romot kellett felkutatniuk, majd kifosztaniuk. Az Árnyékbirodalmat.

Geildarr azonban nem akarta feláldozni a saját embereit, leszámítva néhány feleslegessé vált testőrt, és inkább humanoidokat toborzott: egy hobgoblin törzset a Hajnalhágó mentéről, és gnollokat a Déli-erdőből. A shadovar sereg éjjel támadott, a sötétség leple alatt és a mágiájukkal pillanatok alatt megsemmisítették Llorkh seregét.

Dray és Gan letörten baktatott a holtak között. Céltalanul bolyongtak. Nem tudhatták, milyen sors vár rájuk, ha visszatérnek Llorkhba.

– Mégis mit tesz velünk Geildarr, ha visszatérünk? – kérdezte Gan.

Dray szárazon felnevetett.

– Ha visszatérünk? Bolondok lennénk visszamenni. Magyarázatot követel majd. Azon nyomban fellógat minket, ha betesszük a lábunkat Llorkhba.

– Visszatérhetnék a törzsemhez – merengett Gan, miközben újabb orkcsontok csikordultak meg a talpa alatt.

– A törzsed talán elnézőbb azokkal, akik kudarcot vallanak, mint a Zhentarim? – kérdezte Dray. – Talán itt hever a válasz – merengett, és körbejáratta a tekintetét a mezőn. – Mindenki tudja, hogy a Bukottföldeken rengeteg elfeledett mágia lakozik. Ha életben maradnánk addig, amíg találunk valamit, akkor talán lenne esélyünk. Ha vinnénk Geildarrnak valami értékes dolgot, akkor talán megbocsátana.

– Azt mondod, mi, ember? – kérdezte Gan. – Miért nem használod magad, ha találsz valamit?

– Az igazán nagy erejű varázstárgyakat csakis a varázslók képesek használni. Olyanok, mint Geildarr. A mi értelmünk nem ér fel ekkora hatalomhoz. Ezt a csatát nemrég vívták. Talán érdemes lenne kutatni egy kicsit, hátha találunk valamit. Tudom, hogy Geildarr gyakran fogad fel kalandozócsapatokat, hogy romokat és harcmezőket kutassanak át. Az efféle munkát sosem a főúri testőrségre bízza.

– Jól teszi – vakkantotta a hobgoblin.

Dray ezt a megjegyzést is elengedte a füle mellett.

– Van egy kalandozócsapat, amelyet Geildarr Kincsvadászoknak nevezett el. Gyakran felfogadja őket, hogy ősi romokat kutassanak át. Most valahol a Magaslápban lehetnek, az hiszem. Geildarr majd’ megőrül az ősi mágikus tárgyakért, különösen a netheri birodalom örökségeiért. A Bukottföldek történetesen a netheri birodalomhoz tartozott hajdanán, és Hlondathnak nevezték. Azt hiszem, az egész sereg azért pusztult el, hogy kielégíthessük Geildarr szenvedélyét – mondta, és lefittyent a szája.

Hosszan keresgéltek a harcmezőn. Százával hevertek az ork csontvázak szerteszét. A mező közepe táján találtak egy romot, amely nem volt több leomlott falaknál. Semmi értékeset nem őrzött. A közelében találtak azonban egy különös tetemet, amely leginkább egy óriási kígyóra emlékeztetett. Átkutatták a területet, de csak rozsdás, értéktelen fegyvereket és páncélokat találtak. Gan és Dray leverten indultak hazafelé.

Gan észrevett valami csillogót a távolban, és megmutatta Draynek.

– Csak a fények játéka – legyintett az ember, de amint másodszor is odapillantott, megváltozott a véleménye. Határozottan fémes csillogásnak tűnt. Megszaporázták a lépteiket, és odasiettek. – Tymora ránk mosolygott! – ujjongott Dray. Félig a sárba temetett fegyverekre és páncélokra bukkantak. Első ránézésre mintegy húsz különböző tárgyat számláltak. Mind arra vártak, hogy valaki rájuk találjon.

– Ezek nem elhagyott fegyverek – állapította meg Gan, miután alaposan megvizsgálta a területet. – Ezeket szándékosan hagyták itt. Valószínűleg jó okuk lehetett rá. Biztosan átkozottak.

Dray felemelt egy ezüstsisakot, melynek ismeretlen jel virított az oldalán, majd visszaejtette a sárba.

– Nem, nem átkozottak – mondta.

– Talán tönkrementek a harcban, és inkább eldobták őket – találgatott a hobgoblin, de a fegyverek tökéletes állapotban voltak.

– De az is lehet, hogy Cyric, vagy valamelyik másik hatalom helyezte ide őket, hogy rájuk találjunk – mondta Dray. Lehajolt, és szétválogatta a fegyvereket és páncélokat. A halom legalján talált egy csatabárdot. Szokatlanul nagy volt, és nehéz is. Hosszú, széles feje ezüstösen csillogott.

Azért kovácsolták, hogy erőt kölcsönözzön a gazdájának, és megrémítse az ellenséget. Az igaz vezetőknek készítették. Vajon hányan estek áldozatul az élének? Vajon hány csatát látott? Gan a zsigereiben érezte a fegyver korát és értékét. Vajon mely hatalmas hadvezérek forgathatták? Mivel nem nagyon értett a történelemhez, el sem tudta képzelni, mely korban születhetett, de biztosra vette, hogy különleges és egyedi mágikus tárgyat lát maga előtt.

Dray izgatottan lesöpörte róla a rátapadt koszt, és szélesen vigyorgott hozzá.

– Tán úgy néz ki ez a fegyver, mint amelyet csak úgy félredobnak? – kérdezte. Fel akarta emelni, de a csatabárd túl nehéznek bizonyult, és a feje visszahuppant a sárba.

Gan szenvtelenül nézte Drayt, majd lehajolt, és könnyedén felemelte a pompás fegyvert. A teste beleborzongott a fém érintésébe. Elégedetten elmosolyodott.

Dray közelebbről is szemügyre vehette, most, hogy a hobgoblin kiemelte a sárból.

– Azt hiszem, a törpék kovácsolták. Évek óta heverhet itt, mégsem sérült meg. Az éle sem csorbult ki. A nyakamat teszem rá, hogy mágikus.

– Szerinted Geildarr örülne neki? – kérdezte Gan.

– Ami azt illeti, a mágikus fegyvereket nem különösebben kedveli, de mivel megölnek minket az árnyak, ha túl sokáig itt maradunk, azt hiszem elég jó ahhoz, hogy megmentse az életünket – felelte Dray.

– Miféle vezető ez a Geildarr? – kérdezte Gan.

– Hogy érted ezt?

– Erős vezető, akit érdemes szolgálni, vagy sem?

– Azt hiszem, igen – mondta Dray.

Gan átható pillantást vetett az ember harcosra.

– Szóval azt állítod, ha odaadjuk ezt Geildarrnak, akkor életben hagy minket? És bevesz a seregébe?

– Igen, tán rosszul értetted?

– Nem, csak biztos akartam lenni benne – mondta Gan, majd mielőtt még Dray felfoghatta volna, hogy mi történik, lesújtott a csatabárddal a harcos fejére. A súlyos bárd kettészelte Dray koponyáját, és mélyen a mellkasába hasított. A páncél kettérepedt a testén, és lesett a sárba.

A hobgoblin kirántotta a fegyvert áldozata testéből, és jó alaposan szemügyre vette. Felvette Dray köpenyét, és letörölte vele a vért a bárdról.

– Remek fegyver! – dünnyögte maga elé. Elégedetten odább hajította a véres ruhadarabot, de valahogy rosszul érezte magát. Nyugtalanította valami. Úgy érezte, nem méltó rá, hogy maga forgassa a fegyvert. Hősöket megillető csatabárdot tartott a kezében, hadvezéreknek valót, miközben ő csak egy hobgoblin volt.

Találnia kellett neki egy megfelelő gazdát.

Amíg nem találok valakit, addig magamnál tartom – gondolta.

Erősen megmarkolta a fegyver nyelét, és elindult Llorkh irányába.